‍

‍

Hogyan nézzünk szembe a halállal? Bár paradoxonnak tűnik, talán ez az élet egyik legfontosabb kérdése. Földi létezésünk véges, és dönthetünk úgy, hogy a halállal nem, vagy csak a végső pillanatban nézünk szembe, tudattalanul ez határozza meg azt, ahogy az életünket berendezzük.

Az ember, a növényektől és az állatoktól eltérően, tudatában van saját létezésének és halálának is. Tudja, hogy előbb-utóbb meg fog halni. Illetve tudja is, meg nem is, az eszével megérti, de felfogni nem tudja, mert saját halálunk felfogása, átérzése arról szólna, hogy képesek vagyunk saját magunk létezésén túllépni. Kívülről gondolni, tisztában lenni saját halandóságunkkal nem ugyanaz, mint saját halálunkat magunkhoz ölelni.

Lelke legmélyén a modern ember, bár racionálisan és technológiailag valószínűleg fejlettebb, mint az emberiség valaha is volt, nem képes megbirkózni a halál kérdésével. A halált az élet antitéziseként kezeli, és retteg a gondolattól, hogy egyszer ő majd „nem lesz”. Mindent megtesz azért, hogy ebbe ne kelljen belegondolnia, és mindent megtesz azért, hogy a saját halhatatlanságát valahogy mégis biztosítsa.

Vékony Délia